Egyszerű torokfájással kezdődött. Ági, a védőnő írt fel antibiotikumot, de nem használt. A fájdalom megmaradt. Csalogattak, menjek le az orvosi rendelőbe, de én nem mentem, mivel nem tudok már régóta utazni. Végül is a házi orvosnő (Dr Boda Enikő) jött fel hozzám. Beutalt a Bugát Pál kórház fül-orr gégészetére. Mivel oda vérvizsgálati eredmények is szükségesek, másnap Ágika, a védőnő jött fel hozzám vért venni.

Mondani sem kell, a szükséges kommunikációt, Marika sógornőm intézte, beszédem az első, eddig utolsó agyvérzésem óta szinte senki sem érti meg. Az udvarias emberek azzal próbálnak hitegetni, hogy értenek, azonban én az Illés zenekar nyomán biztos vagyok benne „de én tudom, hogy neem”. Szokás szerint Csaba bátyám volt a sofőr, Marika az ügyintéző, én pedig a hallgatag ügyfél. Ebben a felállásban újítottuk meg a személyi igazolványomat, a lakcímkártyámat, csináltattunk  fog protézist,  a bal szememen műtétet.  Mindezekért örök hálám nekik.

Eljutottunk a szakrendelésre. Ott, miután jól kivárakoztuk magunkat, egy fehér köpenyes nő színe elé kerültem, ő elkezdett velem kiabálni, ilyen és ilyen gyógyszert szedtem-e? Hírét sem hallottam azoknak a gyógyszereknek, így csak a fejem csóváltam, nem szedtem. Tovább hangoskodott ez lehetetlen egyetlen fogam sincs, hogy húzhatták ki azokat fájdalomcsillapító nélkül? Sehogyan se, az összes fogamat én húztam ki saját ujjaimmal, türelem és önfegyelem nevű saját fájdalomcsillapítóval.

A túl hangos nőszemély  világ csodájára vagy talán csúfjára, az orvosnő volt, hamarosan elkezdett a számban berendezkedni. Szörnyülködött szájüregem állapotán, közölte, szövegmintát fog venni, mit tehettem? Beleegyeztem, meglett a minta, de nem csavarta lejjebb a hangerőt, mire összeszedtem minden bátorságomat, nem süket vagyok,  hanem csupán a torkom fáj tudattam megszeppenve vele.

Kihajtott a rendelőjük ajtaja elé,  ott várakozhatok  kedvemre. Odakint Marika várt, bő 2 óra múlva mindketten a szőnyeg szélén álltunk a törperős doktornő előtt. Megtudtuk tőle, CT vizsgálatra is el kell még menni. Másnap ott is voltunk rendjén az újabb vizsgálaton. Az itteni doktornő barátságos és kedves volt, sőt, segített a vizsgálat végén az ingemet is begombolni. Az  eredményt 1-2 nap múlva lehetett lehívni a felhőből.

Az eredménnyel vissza kellett menni a szakorvoshoz, aki közben szabadságra ment. A szabadsága leteltével megtudtuk, az eredményeket CD lemezre kell írni, miután ez a kívánsága is teljesült, sógornőm révén, megírta a beutalómat az Országos Onkológiai Intézetbe. Megtudhattam a beutalóból, a száj és garatüregemben rosszindulatú daganat van.

Közben Csaba bátyám állapota rosszabbra fordult, őt először vese rákkal, majd vastagbél rákkal is operálták, kezeléseket kapott, szédült, nem tud jelenleg állapota javulásáig autót vezetni, őt magát is fuvarozzák. Marika Csabát ápolja, kimerült ideges, kétségbeesett.

Tegnap volt nálam Editke lányom a férjével, Marcival és az unokáimmal. Örültem nekik, egy füst alatt átadtam Editkének a beutalót, CD-t, telefonszámot, ahol időpontot lehet kérni, mert Isten mentse meg azt a telefonközpontost, akinek velem kell bármiről is szót értenie. A gyerekek látták, mennyire, lassan, bizonytalanul mozgok. Távozáskor a legkisebb unoka Pannka, odasúgta - Sokat menj és messzire menj!- köszönöm kis csillag!

A továbbiakat Editke intézi. Szerez orvost, időpontot, a kórházba megérkezéskor majd gardíroz, hogy nekem ki se kelljen nyitni a számat. Tartja a kapcsolatot azokkal, akikkel kell. Ha tud, mentőt intéz, de mért ne tudna? Augusztus 7-re szerzett időpontot, az orvos kiléte is ismert. Elintézte a mentőt , megtudtam, mikor jön értem a mentő, annyi feladatom maradt, összekészíteni a kórházi csomagot, ha bentfognának, amit  talán nem is bánnék, mert az estleges kezelésekre való kórházba járás részemről erősen problémás. De attól is féltem mindig, bekerülök valami elfekvő szobába, az ápolónők jobbra-balra lökdösnek,  azt  lesik, mikor halok meg végre, szabadul fel a helyem.

Úgyhogy maximum egy hetet tudok készséggel, nyugalomban, kórházban tölteni. Szabadlábon kívánok elbúcsúzni az élettől, pipázgatva, borozgatva, elmélkedve.  Attól kezdve, bármi jut  az eszembe, nem írok többet egy sort se. Negatív érzéseket se kelteni se megerősíteni nem akarok, mert már most is csordultig vagyok  negatív érzésekkel, pedig átmenetileg még szabadlábon vagyok.

Miután kiderült nem a torkom, hanem a garatom fájt, a sebtiben felfedezett rák mutogatja ott ki a foga fehérjét, elhatároztam, ameddig még bírom magam, megpróbálom befejezni a Károlytáróról és lakóiról szóló írásomat. Most, azonban, hogy közel a végem, elsősorban önmagamra koncentrálok, elmesélem, honnan is származik a kéretlen károlytárói krónikás?

Életem első 5,5 évét Urkúton, Veszprém megyében töltöttem. Édesapám Pista Zsigmond 1918-ban Erdélyben, Kisküküllő vármegyében Alsórákoson született. Ez a Rákos nevű falunév talán nem is  annyira véletlen, apai nagyapám rákban halt meg, ahogyan Apám is, és most Csaba bátyám után én is rákos lettem.

Apám születésekor Alsórákos még Magyarországhoz tartozott.De a románok rátették szőrös mancsukat, az árulással kicsalt területeken saját hatalmukat  vezették be. Erről ír többek között Nyírő József Úz Bence című kisregényében. Az ott említett Pisti Józsi, akitől ellopták az ökrei árát, az én nagyapám Pista József volt. Felesége, apai nagyanyám, Antal Mária, szintén magyar. Az alsórákosi magyarok kitartóan állították és állítják Nyírő József szülei ott éltek Rákoson bizony!

 Apám már a román (oláh) világ alatt járt elemi iskolába, ott neki minden kínai volt, a román tanító románul tett próbálkozásaiból  egy kukkot se értett. Magyarul nem tanulhatott, írása-helyesírása aztán csapnivaló lett.  Fonetikusan írt le mindent. Később autodidakta módon művelte magát, széles szókincsre tett szert, de magyarul helyesen írni, mivel nem tanították, nem tanult meg soha.

Nagyapám, bár a módosabb gazdák közé tartozott,- községi bíró is volt egy ideig- súlyt helyezett arra is, fiai szakmát tanuljanak. Apám Brassóba került, brassai lakatos mesterhez lakatos szakmát tanulni. Mind a brassai lakatos mester, mind Apám alapos munkát végzett, a mester jól tanított,  Apám jól tanult. Bár németül pontosan annyit tudott, mint románul a mesternél  tanultak, kitartottak Apám élete végéig. Valami kis német nyelv is ragadt azért rá. A szakmai ismeretek hasznára váltak a katonaságnál is, az oláh seregben szerelő lett.  Van, vagy volt egy fénykép ahol Apám oláh katonaként  van lefényképezve.  A katonák, mint megannyi hotel portás hatalmas tányérsapkában szoronganak a képen.

Harcolni a román sereggel már nem ment el Apám, addigra sikeresen Magyarországra szökött itt dolgozott Urkúton a mangánérc bányában. A háború vége felé szakszervezeti szervezkedés miatt már nős embeként vissza kellett menekülnie Erdélybe.  Anyám mesélte- az útra bekormozta- magát és szinte rongyokba öltözött, nehogy szemet szúrjon valamelyik, az országot keletről elözönlő ellenséges hadsereg katonájának. Ezekből a hadseregekből kettő is volt, a ténylegesen harcoló szovjet, majd az őket sakálként követő, mindent elvihetőt  összeharácsoló, hullarabló oláh csürhe.  Szüleim  jegy nélkül utaztak tehervonatokon, bujkálniuk  kellett.  Egyszer Apámat megcsípte valamelyik oláh vasutas.  Apám bár indulatos, önérzetes, erős ember volt, eltűrte  a bakarasznyi emberke pofonjait is - a cél érdekében, eljutni Alsórákosba.

Szóba került, Anyám,akkor pár szót róla és családjáról. Anyám, Puchinger Gizella 1920-ban született a Veszprém megyei Alsó Csingervölgy nevű szénbányász településen.  Apja, vagyis anyai nagyapám Puchinger József, anyai nagyanyám Krizsek Katalin volt. Bár nagyanyám nevéből, cseh-morva származására lehetne gyanakodni, ha nagyon akarunk, de nem érdemes, mert náluk otthon a német volt az anyanyelv.

Németül beszéltek, magyarországi németnek, ahogy a magyarok nevezték őket, svábnak tartották magukat. Nagyapám,  bányász volt Alsó Csingervölgyön, nem volt nagy véleménnyel a magyarokról, azt mondta róluk, amit környezetében látott.  „A magyarok mind kondások, csikósok vagy pásztorok.”

Szegény gyerekként egyértelmű volt, bányász lesz belőle. Nem kellett sokat tanakodni a pályaválasztáson. A bányába minden képzettség nélkül el lehetett helyezkedni.  Kezdetben csillés  lett (a szakképzett bányászok, vájárok) keze alá dolgozó segédmunkás. A csillések ügyesebbje elleste a szakmai fortélyokat, idővel maga is vájárrá vált.  A munkások között legmagasabb rangja, tekintélye a lőmesternek, más néven robbantómesternek volt.  A bánya vezetősége közülük válogatta ki a körletaknászokat. Az aknászok  már több vájár munkáját egy egész körletet  irányítottak vagy ellenőriztek.  A körletaknászokat vagyis az egész bányát a főaknász irányította. Szolgálati idejének második felében Nagyapám is  főaknász volt.

Rangjához méltó szolgálati  lakást kapott.  Anyám nagyon kései gyerek volt, nővére Anna és bátyja József (Szepi) voltak előtte még gyerekek. Szepit, mint legidősebbet iskoláztatni szándékozozott Nagyapám. Ám Szepi a polgári iskola után már nem akart tovább vagy többet tanulni. Arról szó sem lehetett Szepi szerint, hogy ő polgári iskolai végzettséggel  számára megalázó fizikai munkát végezzen. A bányirodába sem kelletti írnoki munkára.  Írnokokból persze soha nem volt egyetlen irodában sem  hiány.

Nagyapám terve az volt, az évek során  összegyűjtöget nyugdíjas éveire annyi pénzt, amiből meg tud venni egy tetszetős kis kertes házat, Devecserben, ahogy a többi főaknász is tette, akik előtte vagy a környékbeli bányákban  voltak főaknászok. Ám Szepivel  problémák  adódtak, helyben  munkát nem talált,  hiába utazott be Devecsebe is naponta és járta körbe a boltokat, hátha valahol kereskedő segédet keresnek? Közben költötte a pénzt is cigarettázott fröccsözgetett már, mindezt az apja költségén.

Nagyapám arra gondolt, megtakarított pénzén  Szepinek üzletet bérel, feltölti áruval, fiát beteszi eladónak. Kockázat szinte semmi, az árukészlet ára csak megfodul, pézből áru, majd áruból vissza pénzzé a devecseri  ház árává válva visszacsorog lassacskán. Közben Szepi dolgozhat, nem kell munkanélküliként csellengenie. Meglesz  a ház ára is. Szepi pedig,  ha szorgalmasan ügyeskedik összekereskedhet egy újabb árukészlet árát és akkor akár önnálló kereskedővé is válhat. 

Csakhogy nem így történt. Szepi ahogy bekerült a boltba, összecsődítette a hozzá hasonló lump haverokat, inni és kártyázni kezdett.  Ami pénz befolyt az  eladásokból rendre elköltötte, azokból   újabb italokat  vásárolt. És így tovább. Szepi nagybátyám mielőtt Nagyapám  gyanút fogott volna, fokozatosan elivott, elkártyázott mindent.  Nagyapám elvesztette a kertes házra gyűjtögetett pénzét.

Nyugállományba vonulásakor el kellett hagynia szolgálat lakását. Mást nem tehetett, albérletet vett ki, ott éldegélt szerény nyugdíjából. Anyám ebben az időben még kislány volt. Hiába volt okos és szorgalmas, csak az elemi iskolát  végezhette el. Taníttatás szóba se jöhetett, az általános szegénység miatt. Később Anyám nagyon sokáig rettegett, el kell majd egyszer hagyni a Gyöngyösoroszi Ércelő 5. sz. szolgálati lakásunkat. Csak az hozott  számára megnyugvást, amikor később  Apámmal megvásárolhatták azt.

Anyám még nagyon fiatalon   Ajkára került. Szobalány lett az Ajkai üveggyár igazgatójánál  bizonyos Havas vagy Havasi nevű úriembernél. Jól bántak vele, ami nem is csoda, mivel nagyon tisztességtudó, szorgalmas és  szerény is volt. Az igazgazó Úrék nagy házat vittek. Egyszer Kittenberger Kálmán is Havasiék vendége volt, lévén Havasi nagy vadász. Erről az esetről írt  egyik kedvenc íróm  Fekete István rövid novellát  Ezt  a novelláját a kiváló természetbarát írónak szerencsémre olvashattam. Fekete egyik novella gyűjteményében jelent meg.

Havasiéknál profi szakácsnő főzött, tőle Anyu sokat ellesett, sütemények sokaságát, finom, de olcsó ételek receptjeit tanulta meg tőle. Nagyapámék továbbra is szegénységben éltek, csendben elhaltak. 

Anyámnak csak nővére na meg Szepi bácsi maradtak.  Szobalány korában ismerkedtek össze Apámmal. Házasságuk, vagy az udvarlás történetét,  nem ismerem, nem kötötték az orromra, de az biztos, hogy 1945-ben már házasok voltak, mert akkor együtt menekültek Erdélybe.

Anyám Erdélyországban rosszul érezte magát. Először is anyósa Nagyanyám örökösen vizsgáztatta. Semmi nem volt neki jó, ahogyan azt Anyám csinálta vagy főzte. Először is azt tudni kell Alsórákoson a legfontosabb edény a zsírosbödön volt. Minden étel zsírban úszott, ehhez Anyám gyomra egyrészt az otthoni szegénység miatt nem volt hozzászokva. Másrészt  a Havasiék  szakácsnőjétől tanultak után nem volt vevő a túl zsíros ételekre. Más lett az ízvilága.

Aztán ott volt a helyi nyelvjárás is. „Szaldj fel jányom a hiuba,, hozz le egy kis kürtőst.” Szegény csak pillogott, hova szaladjon? Hiuba szalajtották volna, azaz a padlásra, de ő honnan tudhatta hogy a hiu  padlás. A bajt csak tetőzte,amikor nem evett a hiuból lehozott nagyon finomnak, csemegének tartott kürtőskalácsból. Az a kalács a hiuban bizony úgy járt,mint Hasek- Svejk a derék katona c.  regényében   Prágában Pavlicsek Úr Kehely nevű vendéglőjében Ferenc Jóska portréja 1914-ben,-

azt is bizony alaposan leszarták a legyek. Ilyen kalácsra Anyámnak nem volt gusztusa.

Nem csoda, ha elkezdte Apámat győzködni, menjenek el innen, haza, mielőbb. Közben Apám is észbe kapott, ha teljesen visszaáll az oláj hatalom, akkor őt, mint katonaszökevényt elfogják és azt csinálnak vele, amit akarnak. Vissza is szöktek Csonka-Magyarországra. Apám ismét Urkúton kapott állást, talán azonnal lakást is. Azt már említettem,  Apám a brassai lakatos mesternél alaposan kitanulta a mesterséget, bármikor szívesen alkalmazták.

Urkúton a lakásuk egy hosszúkás a hosszirányban mindkét oldalán merőlegesen nyíló lakásokra felosztott épületben volt. Úgy lehet elképzelni  mint egy 6x30 méteres fekvő négyzetes oszlopot.  Ajtók, ablakok, ismét ajtó ablak és így tovább a négyzetes oszlop végéig a túloldalon is.Az egész épületet beton kerítés vette körbe. A mi oldalunkon a betonkerítés mellett útnak nevezett poros terület volt.  A mi lakásunk jobbról számolva, talán a 3-4. lehetett. Jobbra, a ház szélén szélen Vezérék,  jövendő károlytárói lakosok laktak.

Amikor Szüleim beköltöztek lakásukba, Szepi  bácsi állandó vendégük lett. Másoknak ez feltűnt, Apámat  cukkolták miatta „Zsiga nem csak a Gizit de a Szepit is elvette”. Apám akkor véglegesen megszabadult Szepi bácsitól.

Lakásunkban a bejárati ajtó a konyhába nyílt, a konyha alját fényezett beton borította. A konyhából nyílt az ajtó az egyetlen szobába, melynek padozata hosszúkás hajópadló volt. Többnyire a konyhában tartózkodtunk. A lakásra merőlegesen egészen a négyzetes oszloppal párhuzamosan futó beton kerítésig a lakás szélességével megegyező kiskert volt. A kiskert közepén a kerítésig felfelé futott a téglával borított járda. A járda két szélére virágokat ültettek Szüleim. Elkerítve tyúkok is voltak valahol, világosan emlékszem egy jércével a kezembe jártam virágtól virágig  oda, ahol a virágon méhecske zümmögött. A jércét a virág fölé emeltem, megvárva, míg az ostoba jószág bekapja  a méhecskét. Utána a következő virág, mindig oda, ahol zümmög valami.

 

Szepi bácsival életemben egyszer találkoztam. Fakarusz buszokkal vállalati kiránduláson voltunk hétvégén Balatonfüreden. Szürkült már gyülekezni kezdtünk a Fakarusz környékén, amikor egy mosolygós, jókedvű, jól öltözött ember ölelgette Szüleimet. Nekem cukrot meg csokit ígért, ha vele megyünk. De nem mentünk.  Anyu bátyja volt tudtam meg, Szepi bácsi. Nem jó ember, nem megyünk vele.

Később, ha Anyám valami csúnyát akart nekem mondani, azt vágta a fejemhez:”Olyan leszel, mint Szepi bácsi!”Hogy mi rosszat is tett hírhedt és elvetemült nagybátyám,  30 éves korom körül derült ki.  Nagypapa elivott kertes házának törénete, Nagypapa és Nagymama nyomorba döntése volt Szepi bácsi számláján, ami nem  kevés. Nem, dehogy akartam ilyen lenni. Később egy  szóváltásunk alkalmával feltettem  a kérdést „Olyan vagyok mint Szepi bácsi?” Anyám nem akart  vérig sérteni, átérezte, milyen súlyos váddal illetett volna ,ha igennel felel, sietve megnyugtatott, hogy nem vagyok olyan.

 Fakarusz busz a Rákosi rendszerben Csepel teherautó, a platójára szerelt ülések és azokat borító bódé volt. Elég sokáig forgalomban voltak, még gimnazista koromban is utaztam Fakaruszon az iskolából hazafelé. A Fakarusz közepén vaskályha volt, a tüzet benne a kalauz táplálta. Akkoriban még kalauzok is dolgoztak a VOLÁN-nál.

Kisgyerek koromban otthon irigykedtem Csaba bátyámra, aki már iskolás volt. Elnéztem amint  az iskolából megtérve a konyha asztalnál elmerülten meregette a neki melegített krumpli levest. –Majd megtudod te is, ha iskolás leszel.- Majd megtudod, ha harmadikos leszel. –Majd megtudod, ha gimnazista leszel. Érettségiig folyt ez majd megtudozás, ott lett a vége, aztán  fuss el véle, nem volt már mit megtudni.

Urkút a mangánportól fekete, elég sivár, lehangoló település volt, különösen az a része ahol mi laktunk. Kilépve a kapun, jobbra a mozi volt, homlokzatán az épületet  építtető neve- gróf  Zichy  Kulturális Központ.  De már régóta csak moziként funkcionált. Moziban sokszor voltam, különösen ha magával sodort a moziba tartó főleg ráérő gyerekekből álló tömeg,  mentem velük, a vetítés többnyire ingyenes volt, az  hogy mit játszanak, nekem is egyre ment. Láttam például a Cigánvbáró című opera filmet, a cselekményt nem értettem meg, főleg mert olaszul énekeltek, de a jelmezek elbűvöltek. Egy darabig mindenhova fakarddal jártam, ahogy a többi utcagyerek is. 

Csabával, aki akkor még nem volt iskolás,    a házunk előtti  úton a porban találtunk  lerágott dinnyehéjat, a zöld dinnyehéj alatti sárga rész nekünk még ehető volt.  Ettük is bőszen, amikor Anyánk hívott. Neki is szólt valaki, milyen gyümölcsöt fogyasztanak nagy élvezettel fiai.  Ez pokoli nagy szégyen volt, a porból felszedett dinnyehéjat megenni, ráadásul sokan látták is. Szegények voltunk, mint mindenki más a környékünkön, de talán nem szegényebbek másoktól, elvégre Apu dolgozott. Igazi gyümölcsöt csak a templom felé vezető úton egy bekerített kertben láttunk. Volt is nagy érdeklődés szilvaéréskor arrafelé, mikor érik végre be a gyümölcs, lesz elég  erős szél, fúj le le a fáról legalább egy-két szem szilvát és  az gurul ki a járdára. Azé lett aki éppen ott leste és felkapta. A templom melletti eperfa senkié se volt. Eper éréskor nem lehetett tudni, gyerek van több rajta, vagy darázs.

A település alsó felén parasztházakban, jószággal, kertekkel, veteményekkel, szorgalmas  svábok laktak. Mikor kicsivel már nagyobb lettem oda küldött  Anyám  Klein vagy Weisz bácsihoz tejért. Kitanított először is köszönjek szépen, ha odaértem, és mondjam fél liter tejet kérek, közben mutassam a kannát jelezve szándékom komolyságát.  Mindez ott bukott meg, annyira észrevétlen, halkan köszöntem, talán észre se vették, hogy ott vagyok. Nem akartam még egyszer alkalmatlankodni, elindultam hazafelé, a fél liter tej árával és az üres tejeskannával.

A szerénységet  Anyám nevelte belém, tiszteljem a felnőtteket, hivatalos személyeket, orvosokat, mérnököket, tanítókat, boltosokat mert ők mind sokkal többet tudnak nálam. Ez a hivatalos személyekkel kapcsolatos tiszteletadás a mai napig megmaradt bennem. Iskolás koromra tovább erősödött. A tanító nénit egy magas nőszemélyt nagyon tiszteltem. Ő úgy nézett le ránk, mint gólya a pocsolyában lapító békákra.  Az osztályba zömében olyan magamfélék jártak, de volt egy kivétel az orvos lánya. Doktor Csutinak hívták a többiek. Ez a Doktor Csuti szünetben oda mert menni a tanító nénihez, mi több beszélgetett vele,  sőt kacarászott is.

Olvasni tanultunk, a feleltetés úgy történt, a tanítónő az ujjával aláhúzott egy szöveg részt, azt kellett a magához hívott delikvensnek elolvasni. Én a betűket persze nem ismertem még,  de ez nem is csoda, a tanítónő minden gyerekkel kurta ideig egyénileg foglalkozott, ahelyett hogy a táblánál bemutatva az összes betüt az egész osztályt egyszerre tanította volna olvasni és írni, ő az egyéni tanításos módszert választotta, aminek eredménye a nulla lett, vagyis senki nem tudott semmit. Így aztán mint az  osztályban mindenki, se írni sem olvasni nem tudtam, úgyhogy csak azt igyekeztem kifigyelni, hogy ahova éppen  lapozott a pedagógosz ott vajon  milyen szöveg lehet? Minek kellene lennie azon  a lapon és részen,  amit velem fog olvastatni. Nagyon drukkoltam, mikor rám került a sor, hogy eltaláljam, mi lehet oda írva, amit éppen mutat. Szerencsém volt, beletrafáltam, megdicsért, milyen szépen olvasok .

Edit lányomtól láttam  hasonló mutatványt, mikor egyszer nálunk nyaralt. Volt egy képes mesekönyvünk,  lapjain  zömében, illusztrációk, a lap alján pár sor szöveg, a szövegen csúsztatva az ujjamat olvastam, mondtam a szöveget. Edit figyelmesen hallgatott, memorizált.

Egyszer eltévesztettem  a szöveget, Edit azonnal kijavított.  A mesében valami Makk Marci és Makk Marcsi voltak a főhősök. Mutogattam Anyámnak!  NÉMÁ  ez a Zuzkó tud olvasn! Bizonyításként Edit  lapozgatva elolvasta, pontosabban felmondta az egész mesét, kora miatt ő se ismerte még a betűket, vagyis olvasni sem tudhatott.

Nekem meg beugrott első olvasásom az urkúti általános iskola első osztályában. Nem győztem gyönyörködni Edit lányom éles eszén, rendszerező képességén, Zuzkó később sem cáfolta meg önmagát, gyerekkori esze megmaradt, vagy nőtt inkább. Hozzám hasonlóan kitűnőre érettségizett, másodikként a  szűkebb családban.De túltett ebben is rajtam, latinból is érettségizett az angol mellett, mert én csak egy nyelvből, oroszból érettségiztem.

Később, mikor összeállt a fejemben a betűk és az olvasás kapcsolata, rohamosabban haladtam. Hamarosan folyékonyan írtam- olvastam, a nagy és nyomtatott betűket is. Csabának mindez smafu volt ő már harmadikba járt mikor én elsős lettem, magas lóról, lekezelő módon bánt a kis hülye elsős öccsével,  ez  a távolság 18 évig megmaradt köztünk.

Közben Gyöngyösorosziban ércbányát nyitottak.  A bánya  mellé ércdúsító, ércelőkészítő  üzemet építettek. Gyöngyösoroszi mezőgazdasági község volt, szinte kizárólag, szőlő-gyümölcs termesztéssel foglalkozott. Szezonális vagy fölös termékeiket a gyöngyösi piacon értékesítették fillérekért, ahová hátukon puttonnyal, Mikulásként gyalog jutottak el. Oda-vissza gyalog, télen-nyáron.

 A falu nagy része szegény volt,  a parasztok is ahogyan a mélyszegénységben élő  cigányok a magyarokat nevezték. A cigányok vályog viskókban –putrikban-a falu szélén laktak, zsúfoltan, piszkosan, éhesen, jövedelem nélkül. Reggelente a cigányasszonyok megindultak, kéregetni. Házról-házra jártak  míg valami ennivalót  sikerült összekoldulni.  

Az induló üzemekben szakemberekre volt sürgősen szükség. A testvérvállalatok adtak belőlük néhányat Az urkúti mangánérc bányából  Gyöngyösorosziban Vezér Ágoston föld alatti gépkezelő lett, Lenzsér József bányagépészet vezető Apám harmadvezető az Ércelőkészító üzemben.

 A végleges áthelyezést előzetes terepszemle előzte meg. Apám is elutazott ám egyszer csak felbukkant otthon. Vászonnal borított fűzfavessző kosarat hozott. A kosárban gyümölcs volt, de olyan, amilyet még soha nem láttam addig, nemhogy pláne ettem volna olyat. Szőlő volt az ismeretlen gyümölcs, sárga és bordó színben. Hamarosan kaptunk egy-egy fürtöt, de azt még nem tudtuk,  szemenként kell a szőlőt enni, mert mi harapni akartuk, mint az almát. Soha sem látott zöld mézédes szilva, hatalmas, bordó színű lószemű szilva. Tavasszal cseresznye és meggy is terem arrafelé a sárga és őszibarack mellett büszkélkedett Apám.

Belegondolni is szörnyű, mit állhatott ki Apám az akkori közlekedési viszonyok közepette, átbumlizni a fél országot, vigyázni a hóna alatt szállított 20-30 kiló törékeny gyümölcsre, de megérkezett és meghozta nagy szeretettel ajándékát urkúti cement padlóju konyhánkba és hajópadlós szobánkba.

Akkor már tudtuk, hamarosan el fogunk költözni a titokzatos Gyöngyösorosziba, ahol két, parkettás szobát, vezetékes vízzel ellátott konyát és fürdőszobát, továbbá pince, padlás, kamra összetételű különálló házat kaptunk, a házat körbe kerítő kerttel. Arról persze fogalmam sem volt, milyen lehet a fürdőszoba?  Anyámnak biztosan lehettek. Halásziéknál Ajkán az igazgatói villában valószínű volt fürdőszoba is.

 

Azonban nem költözhettünk azonnal, be kellett fejezni a megkezdett iskolai félévet, legalább a féléves bizonyítványosztásig maradni kellett.  Ebben az egy esetben a művelődésügyi kormányzat erősebbnek bizonyult az iparinál. Nekem sejtelmem sem volt a fejünk fölötti egyezkedésről.

A családunk életében annyi változás történt, Apám elutazott, átvette új munkahelyét, beköltözött újonnan kapott házunkba, nekünk, a rendkívül fontos tanulmányokat folytató diákoknak várni kellett a félév leteltére, amikor bizonyítványunkat az úrkúti iskola hivatalosan elküldte a gyöngyösoroszi iskolába.

Így folytak az ügyek akkoriban a Rákosi rendszerben, mindent az állam intézett az állampolgárok feje felett. Az állampolgároknak csak annyi dolguk maradt, szó nélkül engedemeskedni, dolgozni zokszó nélkül, szinte ingyen és jegyezni a valójában háborús célokat szolgáló békekölcsönt. 1954-1955 fordulóján fejeztem be az első osztály felét. A második félévet már Gyöngyösorosziban jártam.

 

De addig még át kellett költözködni . Bár túlságosan sok motyónk nem volt, az átköltözés mégis több hullámban történt. Előőrs Apám volt. Neki kellett, tél lévén, kályhákról és tüzelő anyagról gondoskodnia. Ki kellett takarítani a mocsok oroszlánrészét is. Előttünk a házban az üzemet építő munkások laktak a munkásszállással együtt járó piszokkal, amit nem lehet a szemükre vetni, hiszen még a laktanyai körlet is elmocskosodik, ha nem áll mögötte a szükséges takarítást és karbantartást kikényszerítő altiszti, őrmesteri hatalom.

A következő csoport mi voltunk Csabával. Fekvőhelyeket, konyhai felszerelést vittünk Csepel teherautón. Ezek a Csepel teherautók még évtizedekig szolgálatban maradtak, bár a háború idején megjárták a Don-kanyart is. A magyar ipar egyik legsikeresebb, közkedvelt terméke volt, kár, hogy felhagytak gyártásával. A helyükbe lépő IFA teherautóknál nagyságrenekkel erősebbek és megbízhatóbbak voltak.

Egy kocsikisérő jött velünk, egészen a házunkig. Az út végére összehaverkodtunk. Apám már várt bennünket. A kisebbik szobát szinte robbanásig hevítette, nem úgy a konyhát, ahol elég hideg volt. A tűzhelyen egy vastepsiben vegyesen hurka és kolbász sült egyszerre. Erdélyi hagyományok szerint Apám egy-egy kanál zsírral segítette a sülésüket, pedig az magától is sikerült volna nekik.

 Ha tudta volna, mennyire undorodom a túl zsíros kajától, talán csínján bánt volna a zsírlocsoló kanállal. Talán, de nem biztos, hiszen évszázados hagyomány szerint Alsórákoson a legfinomabb kaja valami zsíros evése zsírral . Abban a tepsiben pontosan ezeknek a követelményeknek eleget tevő zsírban bő kaja készült. A hurkák bőre szétrepedt, a töltelék zsírban úszott, vagyis tökéletes volt már, ha ilyen kaja elkészítése volt a cél. Nem tudom Csaba milyen étvággyal eszegetett, én azonban igyekeztem menekülni a disznótoros  lakoma könyékéről is. Apám látta, nem eszem, talán túl meleg?-próbálkozott. Nem baj reggelre kihűl a zsír, ráfagy a hurkára, akkor lesz a legfinomabb, ijesztgetett.

 Hirtelen nagyon vágytam Jóanyám főztjére, ami  akkor még elég távoli volt. A Csepel teherautónak még vissza kellett jutnia Úrkútra, ott felcuccolni a maradék motyót, azzal megérkezni Gyöngyösoroszi Ércelő lakótelepre. Ez a legoptimistább számítások szerint is minimum 2 nap, de inkább három. Vajon meddig tart ki a disznótoros? Esetleg eltűnik  a zsírban, mint szürke szamár a ködben? Hiába reménykedtem, Apám még Anyáméknak is a disznótoros maradékával kedveskedett. Tévedés ne essék, szeretem a disznótorost, a sült kolbászt hurkát, csak elkészítésében annyi változást eszközölnék, hagynám,hogy saját zsírjában süljön ki. Szerencsére Apám többet nem próbálkozott főzéssel, meghagyva azt a fehérnépnek,  mert ők jobban rá is érnek főzöcskével bíbelődni meg pepecselni.

Gyöngyösoroszi lakótelep volt az új lakóhelyünk. Ez a földrajzi név mostanában keletkezett, a Toka patak völgyének jobb oldali részén épült fel az Ércelőkészítő üzem, vele szemben, a völgy bal oldalán a lakótelep hat házzal. Úgy is hívták Hatház. Ott laktunk mi, a falu felől számolva alúlról a második házban, de föntről a bányától számolva  az ötödikben. Ezek a házak egyben mind szolgálati lakások voltak.

Gyöngyösoroszi, a falu közepe kb másfél kilométer távolságra volt. Onnan az út tovább tartott még másfél kilométeren át, majd egy jobb oldali kanyarral rátért a fő irányra, ami Gyöngyösre vezetett. Maga a falu a Toka patak mentén terült el.  Két utcája volt, a patak folyásirány szerinti bal oldalán a fő utca a Kossuth Lajos utca. A folyás iránti jobb oldalon volt a Petőfi utca. A falu végén a Petőfi utca meghosszabbításaként állt a Putrisor, a helyi cigányság lakóhelye.

 Vezér Ágoston(Appapa)Úrkútról került át a Gyöngyösoroszi Ércbányába, mint földalatti gépkezelő. Úrkúton  mi házunkban laktak, a jobb kéz felőli legszélső lakásban. Szikár, magas,sovány ember volt, felesége (Ammama) viszont alacsony és kerekded. Nagyon jó viszonyban voltunk velük. Amikor nyafogtunk Csabával, nekünk nincs se nagymamánk, se nagypapánk,készségesen fölajánlották, lesznek ők azok. A férfiből Appapa, nagypapa, feleségéből Ammama, nagymama lett.

 Ammama, mint régi gyakorló tapasztalt háziasszony segített Anyámnak a havi kereset beosztásában. A háztartásban alapvető a zsír, ha az van bármikor főzhet pédául krumplilevest, ha hirtelen enni kell adni valakinek. Legelőször is  venni kell egy hónapra valót belőle. Utána tanszerrek a gyerekeknek, füzetre, ha valamelyik kezd betelni. Azután a liszt jön, a cukor, esetleg krumpli,  rizs tea. Ezek a legfontosabbak belőlük kell venni, amennyi elég egy hónapra. Apu nem dohányzott, nem is kocsmázott. Az viszont előfordult, hogy egy nagyobb munka  befejeztével testületileg bement a lakatos brigád a kocsmába ünnepelni. Valamennyi pénznek kellett nála is lenni, nehogy potyalesőnek tartsák. Szóval ezer helye lett volna annak a kis fizetésnek. Be kellett osztani elkerülendő a később igazi nélkülözést. Az étkezési sivárságot oldandó Anyu vasárnaponként süteményt készített a Halászi család szakácsnőjétől tanultak szerint. Minden vasárnap. Nagyon értett a sütemények készítéshez,  sütés közben belőlünk ünnepi érzések törtek elő.

Ammamáék a legszélső házban laktak. Melletük vezetett az út a mozitól az iskola felé. Ez az út meredek volt, télen, ha hó borította nagy szánkózások voltak rajta. Csaba nagymesteri módon szánkózott. Ammama kifigyelte, megkérte vigye le a domb aljára. Induláskor gyanakodva figyelte a 9 éves fiut, összevetve annak testsúlyát a magáéval. Csaba észlelte a tétovázást, hamisítatlan úrkúti zsargonban hozzálátott utasa megnyugtatásához -Ne szarjon be-  leviszem!

Le is vitte, csak annyi hiba történt, Ammama súlyától a szánkó erősen felgyorsult , kikerült Csaba kontrollja alól, a domb aljára érve felborultak.  Ammama ettől se szart még be, de a lába azért eltörött.  Törött lábbal költözött Gyöngyösoroszi Károlytáróra.  A költözésünket megelőző télen történt a nevezetes szánkózás.

Apám rövidesen rájött, nem neki való minket pátyolgatni, fűteni ránk sőt  még etetni  is ilyen válogatós csírákat.  Ez várt volna rá Anyuék megérkeztéig, azért a többes szám, mert idősebbik húgom, aki Anyám nevét viselte és viseli a mai napig Anyámmal volt még Úrkúton.

Eszébe jutott, Ammama felajánlotta, legyenek náluk a gyerekek, míg Úrkútról meg nem érkezik a család másik fele. Kapva-kapott az alkalmon, megszabadulni a gyerekpátyolgatással járó  nyűgtől, egyúttal biztonságos helyen leadni minket.

Vezéréknél jó volt nekünk Csabával.  Játszhattunk Appapa  Jumbó  nevű kutyájával. Nekünk soha nem volt saját kutyánk sajnos, de amikor  alig volt elegendő ennivalónk, luxus lett volna a kutyatartás, ezt még én is beláttam.  

Ammamáék sokkal jobban álltak tőlünk anyagilag. Gyerekeik már felnőttek, idősebbik fiuk Vezér Gusztáv törvényszéki bíró volt valahol Rákosi országában.

A fiatalabb fiú Feri, sorkatonai idejét töltötte , a hazát védte mondták. Erről a honvédelemről a következő elképzelésem volt. Úrkúton, a házunk előtti beton kerítésnél Feri mozog oldalazó szökkenésekkel, jobb kezében előre szögezett pisztollyal, nagyon szigorúan néz előre, jön-e ellenség a templom irányából, a szilvafa és az eperfa közötti résen? Mert ha jön, vége van, Feri irgalmatlanul lelövi. Meg is nyugodtam gyorsan, a hazát megbízható, bátor katonák védik, olyanok, mint Vezér Ferenc.

Tél volt még, korán sötétedett, bekényszerültünk Ammamáék házába, de ott meglepetés várt ránk. Ammama leültetettet bennünket a konyhaasztalhoz, elénk tányérokat rakott, majd egy lábasból mert a tányérokba valamit. Sárga volt, olyasmi, mint a borsó, a babtól kisebb. Főtt kukorica mondta Ammama, ehettek. Így ismerkedtünk meg a főtt kukoricával.

Megkóstoltuk, a sosem látott cukrozott kukorica édes volt, nagyon ízlett. Nem kell sietni, nem hajt a tatár, a kukorica is a tiétek mind. Amíg ti csemegéztek én mesélek nektek. A történeteket talán a háború előtt kapható,de akkorra  szigorúan betiltott ponyva regényekből merítette. Egész délután mesélt, a rettenetes amerikai fekete medvéről, meg a gyilkos indián emberekről. Hetven év múltán, talán megbocsátható,csak egyetlen meséjére emlékszem,  amely kivonatosan arról szól – Amerikában kutatott egy tudós a rengeteg erdőben. Éjszakára sátrat vert, a kutyái a sátor környékén vigyáztak rá . Azonban az erdőben körbe-körbe vérszomjas  indiánok vérfagyasztó harci kiáltásokat hallattak, miközben vadul táncoltak és fokosukat fenyegetően rázták a tudós sátra felé. De hiába volt mindez, a tudós még a városban felkészült mindenre. Vett egy olyan berendezést, amit ha bekapcsolt, visszajátszotta azokat a hangokat, amelyeket előzőleg, még a városban felvettek rá. A tudós száz kutya egyidejű ugatását, acsargását vette fel a berendezésre. Amikor a vad emberek  a sátor mellé értek, a tudós bekapcsolta a 100 kutya hangját, ettől a vadak megrémültek és elmenekültek.  -   Főtt, cukrozott kukorica  eszegetés közben tágra nyitott füllel, időnként szájtátva hallgattuk a távoli földrészen történteket. A délutánt elneveztük mesedélutánnak. Később Húgunkkal kiegészülve többször is megismételtük azt.  Ilyen körülmények között már gyerekjáték volt kivárni Anyuékat.

Hamarosan megérkeztek, de Anyám egy darabig falat meszelt parkettát mosott, majd fényezett. Legfogósabb munkája talán a fürdőkád megtisztítása volt. Időbe telt, míg a barna kád hófehérre változott. Akkoriban tisztítószerként egyedül a VIM volt kapható, képzelhető mennyi sikálásba került az ujjnyi vastag piszok levakarása. Egyszer azonban vége lett.  A meglévő csekély számú bútorunk elrendezése után elmondhattuk, berendezkedtünk Gyöngyösoroszi Ércelő 5-ben, elfoglaltuk új otthonunkat. Hátra volt az első kádban fürdés  élménye, de azon is túlestünk, senki se fulladt bele a meleg vízbe.Olyan jellegű reklamáció sem  akadt, mely szerint valaki lavórban akart  volna mosakodni.

Be kellett jelenteni bennünket az iskolában.

 Valamelyik Szülőm nyilván megtette. Beírattak a Gyöngyösoroszi Állami Általános Iskola 1. osztályának 2. félévére. Közben megjött az 1. félév erdménye. Most könnyen beszélek, mert tegnap előkerestem és  a kezemben tartom A Tanulmányi Értesítő-nek nevezett bizonyítványomat a nyolc év év  tizenhat félévéről.

Úrkútról a következő eredményt hoztam magammal

Beszélgetés 5 jeles

Olvasás 5 jeles

Írás 4 jó

Számtan és mértan5 jeles

Ének 5 jeles

Testnevelés 5 jeles

Aláírás Szokolay Tamásné osztályfőnők

Látta az apa vagy helyettese Pista Zsigmond

Ezen az írás négyesen csodálkozom, hiszen híresen szép írásom volt sokáig.  Az úrkúti kasztrendszerbe biztosan nem fért még bele akkoriban, hogy egy egyszerű melós gyereke szín ötös legyen? Na mindegy gyorsan átnéztem, van-e még négyes a bizonyítványban? Találtam többet, 58/59 1. félévben ötödik osztályban számtan és mértan 4 jó, aztán ugyanakkor rajz 4 jó. Ezen a rajz négyesen nem csodálkozom, sohasem tudtam szépen rajzolni. Ellenben a számtan négyest  nem értem. Kifogástalanul, hiba nélkül, gyorsan számoltam mindig. Választott, tanult szakmám  a közgazda is a számoláson alapul. Több négyes nincs az általános iskolai bizonyítványomban, pedig rajzból talán a hármas vagy kettes lett volna az igazságos osztályzat, de nem akarták a bizonyítványomat elrondítani, kellett az iskolának mutatóba egy minta gyerek, aki én lettem. Hallgathattam is éveken át a gúnyolódást nagyobbik húgomtól  a rajz kegyelem ötösömről.

 Mi  közben Csabával kezdtük felderíteni a környéket, házunktól egyre távolabb merészkedtünk a falu irányában. Tél volt, nagy hó, lejutottunk az alsó hídig. Ott láttuk a patak be van fagyva, helyenként a szél a havat lefújta jégről, előcsillant a tükörjég. A falu felől két gyerekforma, erősen toprongyos alak közeledett felénk. Amint odaértek hozzánk, szó nélkül ránk rontottak. Én nem nagyon verekedtem még, támadóm Triplijancsi alá kerültem. Csaba azonban tudta, mi ilyenkor az eljárás megragadta a rá támadó Gazsisanyit, belevágta a patakba, csak úgy nyekkent ugyhogy Gazsisanyi  métereket csúszott a jégen. Csaba akkor már felénk fordult, Trilplijancsi észlelve a veszélyt hanyatt-homlok a falu irányába iramodott, hátra se nézve, cimboráját sorsára hagyva iszkolt be a faluba. Gazsisanyi nem mert kijönni az útra, a patakban, a jégen araszolt hazafelé. A neveket, melyek egyben csúfnevei voltak a két velünk egykorú gyereknek később az iskolában tudtuk meg, hiszen az egyikük osztálytársam lett, a másik egy osztállyal járt fölém, egy osztállyal Csaba alá. 

Az volt Gyöngyösorosziban a szokás, az új gyerekeket először is jól megagyalják, tudják csak meg, hova kerültek. Talán a kemény tél miatt történt,ez esetben elmaradt  a hagyományos agyalásos ismerkedés.

 Holnap délben iskolába mentek-hangzott az elég baljóslatu apai mondat.

Azért délben, mert Orosziban nincs elég iskolai osztályterem, váltott idejű tanítás folyik. Ezen a héten az alsó tagozatosok délután járnak, a felsősök délelőtt. A faluban három iskola van, a harmadik osztály, ez Csabáé volt, az Új iskolába jár, az elsősök a  Középső iskolába. Holnap délben elindultok és egy óráig szépen legyalogoltok a faluba, megkeresitek az iskolátokat.

Na persze könnyű mondani, az út csúszós,  tiszta jég, megállni is nehéz rajta, nemhogy menni. Persze vitának nem volt helye, menni kellett. De hogyan jövünk haza a sötétben? Ez a kérdés csak hazafelé jutott eszünkbe, de akkor már úton voltuk Orosziból Ércelő felé. Amíg Orosziban voltunk, viszonylag jó volt, ötven-száz méterenként pislogott a közvilágítás lámpája, kiérve a faluból megszűnt az is, csak távolban, bal kéz felé fénylett az Ércelőkészítő üzem. Az viszont nagyon jól esett, szemünk gyorsan megszokta a sötétet, egyre kevésbé féltünk a sötétben. Bár én még évek múltán is szorítottam a farkasoktól, igaz azokat a farkasokat senki nem látta, csak a fantáziámban léteztek.

Másnap délben elindultunk . Hamarosan beértunk a faluba, ott addig kellett menni, amíg jobb kéz felé egy boltig értünk, a bolt után a templom jött, a templom után bal kézre volt az Új iskola, jobbra a Középső. A faluban nem sok járókelővel találkoztunk. A nők többnyire hosszú kék fakó ruhát és fejkendőt viseltek a férfiak csizmát és kucsmát. A csizma meg a kucsma között mindenféle, változatos kombinációjú vastagabb ruhafélét. Amikor összetalálkoztak  köszöntek szépen, nyugodtan:

-Dícsértessék a Jézus Krisztus!

-Mindörökké Ámen!

Ha beszélgetésbe kezdtek

-Hová mégy?

-Ára fel. Hát maga?  (Arra fel)

-Ára le.  (Arra le)

Amelyik felfele tartott, az ára fel ment, aki szembe, az meg ára le.

Mi ára le mentünk, pontosabban az iskolába. Ha köszöntünk, -Csókolom!- úgy nézek ránk mint a bolondokra.

 A Középső iskola szépségeit nehéz lenne felsorolni, nem a bőség zavara miatt, hanem inkább a szépség tökéletes hiánya folytán. Egy otromba vályog épület volt, ütöt-kopott, vedlett, valaha fehér falakkal, iromba pala tetővel. A kéményt csak az imádság tartotta vissza az összeomlástól. Félő volt, hogy egy emberesebb szél a tetőre dönti az egész miskulancíát. Az intézmény belső részén a patak felé fekete salakos udvar volt, rajta  a bűzlő budi. Az egész intézmény be volt kerítve, az össz benyomás annyira ocsmány volt, a jogvédők ma gyerekeket be se engednének egy ilyen romhalmazba. A bejárat után szemben egy sötét odú következett, amit leginkább raktárnak használtak. Ez a raktár az idők folyamán átalakult szemét lerakónak. Jobbra nyílt az osztályterem. Az osztály bejárattal szemben, tanári dobogó, rajta asztal. A dobogó mögötti falon vezéreink képei. Lenin elvtárs, középen Rákosi pajtás, tőle jobbra Marx és Engels lázítók és felforgatók portréi. Sztálin jótevőt addigra már kivették a kollekcióból, mint a Mausoleumból is. A vezérek pofázmányai fölött az akkori sarló-kalapácsos államcímer.  Két vagy három sor pad szolgálta a diáksereg kényelmét.

 Hátul, a díszfallal szemben hatalmas, fekete vaskályha füstölgött  rontotta a terem levegőjét. Az osztály padlója feketére olajozott sáros hajópadló volt. 

Ablakai az útra néztek, de a fény alig-alig szűrődött be az ablaküvegen át. Első ránézésre kitűnt, a diákok a tanári asztalhoz közelebb inkább kisebbek és fehérek, attól távolodva nagyobbak és barnábbak lettek. Ilyen barna gyerekeket ritkán láttam Úrkúton is. A többi falusi utcagyerekkel együtt fújtam a cigányok gúnyversét.

-      Cigány , biligány,

-      Túrót evett az utcán,

-      Kértem tőle, nem adott,

-      Seggbe rúgtam, elfutott.

Többnyire túlkoros cigány gyerekekből állt az első osztály nagyobbik fele. Iskolai tanulmányainak túlnyomó részét az első osztályban töltötték ezek a  tanulók, mígnem anyányi lányokként vagy kamasz gyerekként kimaradtak onnan. Felsőbb osztályban nem is láttam cigánylányt. Előkelő helyre ültettek, a jobb oldali sor eső padjában ültem jobbra. Mellettem az a fiú, Gál István, ült, akit a tanító néni felvigyázónak szokott kijelölni.  Ha pedig a tanítónő az osztály barnább felével foglalkozott, Pityu a maradék osztálynak kérdéseket tett fel a szorzótáblából. Nekem kedvezni akart, mindig ugyanazt a kérdést kaptam. –Egyszer egy?- Ugyan nem voltam rászorulva a kivételezésre, de mit mondjak, ugyancsak jól esett,  ha nem is segített ki a válasz nem tudása miatti megszégyenüléstől.

 A cigányság öltözéke is elég változatos volt. Volt köztük rongyos is, rongytalan is, de méretben épp a viselőjére illő ruhadarab elvétve akadt. Vagy túl nagy, vagy túl kicsi ruhát viseltek. A magyarság sem volt túlöltözött. Én zöld lóden kabátban voltam, rövid nadrágban és hosszú barna harisnyában, hosszúszárú fűzős barna cipőben. Fejemen piros sí sapka virított. A sí sapkát hamarosan lecseréltük szürke simléderes sapkára. A rövid nadrág ezen a télen még bizonyára maradt. A lányok a hidegben kendőkbe burkolóztak, a kendői egyben a fejüket is betakarta. A fiuk lábán bakancs volt és kabátjuk vastag, bekecs  szerű ruhadarab..

Anyu uzsonnát készített. Két szelet kenyeret megkent barack vagy szilva lekvárral.  A kenyér szeleteket egymás felé fordította, megvolt az uzsonna. A kenyereket újságpapírba csomagolta. az egészet a lódenkabátom zsebébe dugta.

Szünetben elő vettem a kajámat, eszegetni kezdtem. Egy cigány gyerek mellém állt, szemét le nem vette a lekváros kenyeremről.  –Aggyá má-aggyá má-mondogatta. Elhatolt a tudatomig,  a gyerek éhes, tőlem kér enni. Odaadtam neki a harapatlan kenyeremet, egye meg, én nem vagyok annyira kajás. Kutyának, cigányul Dzsukhelnek hívták új cimborámat, együtt jártunk, második osztályban maradt le.

Tanultam a cigányoktól szavakat,  kapásból: haszelni= enni, avelni=menni, máró= kenyér,  kúrelni=izélni devla=isten paraszt=magyar, dzsukhel=kutya de hetven év eltelt csekély cigány tudásom  is a semmibe tűnt. Számolni kellett   a jövőben a kéregetéssel is, mint elkerülhetetlen rosszal.

 

Lassan letelt a második félév. Lábam hozzászokott az Ércelő-Oroszi út gödreihez kiismertem az utat. Tudtam merre felé kell lehetőleg hangtalanul menni a faluban, hol van harapós vagy nagyon ugatós kutya, aki aztán, ha felriasztják rákezd az ugatásra és attól kezdve ugató kutyák sorfala között osonhattam tovább.  Osztálytársaimat csakhamar megismertem, azt is tudtam merrefelé laknak, ki alszögi, ki felszögi. Az alszögiek általában jobb módúak voltak. Volt egy lány az osztályban, akit valami sejtelmes aura vett körül. Nem szóltak hozzá, ő se közeledett senkihez. – Kulákok a szülei- jött végre a magyarázat, de nekem semmit se magyarázott meg. Mi az a kulák, mért rekesztik ki őket? Ha bűnösök, mi a bűnük? Második osztály körült tört meg Marika körül a jég, de kisdobosnak nem vették még be, viselhette soha el nem követett bűnének következményeit. De legalább már együtt játszott, szaladgált a többiekkel.

Kezdtem nézegetni a második osztályosokat, velük fogok járni jövőre.Nagy meglepetés ért ősszel, az osztályba belépve ugyanazok az arcok fogadtak. -Hát ti meg hogy kerültök ide, mért nem az elsőben vagytok?- Szép lassan rájöttem, tavalyi másodikosokból harmadikosok lettek. Az elsősökből meg másodikos, nem csak belőlem. Én pedig együtt fogok járni egy osztályba azokkal, akikkel eddig is osztálytársak voltunk. Csak a cigányság cserélődött ki. Másodikba már alig néhány jutott belőlük, a zöm ott maradt elsősnek. Baranyi Dezső, (Kutya Dzsukhel), jött föl elsőből, Botos Béni új volt, mint Rácz Ernő (Faszi) is. Bénivel és Faszival országos cimborák lettünk. Bénit később én neveztem ki cigány vajdának, mert éppen nem volt a magas hivatal betöltve. Kinevezését megerősítendő neki vittem le mikrobusszal a töméntelen játék és ruha adományt ,egyik Mikuláskor, amit az Ércbánya dolgozói gyűjtöttek össze az otthon feleslegessé váltakból, odaadva azt a gyöngyösoroszi cigányoknak. Senki nem merte betenni a lábát a cigány telepre, rajtam kívül. Megmondtam Béninek, hogy mostantól ő a vajda. Vegye át az ajándékot, azt tartsa meg belőle maguknak, amit akar, a többit meg annak ossza szét, akinek akarja. Így is lett. Béniből vajda lett, később, amikor a HAF üzem építése mellett kellett kampányolni, ő szerezte be a cigányság döntő részének támogatását. Faszi tizenhat évesen a második osztályból kimaradt az iskolából, az Ércelőkészítő üzembe került Apám kezei közé, aki aztán megtanította Faszival a munka becsületét, mert jóval hetven éves kora után is dolgozott, a fűtőfa begályázása számára még akkor is rutin feladat volt. Mindezt nyugdíja mellett, ha találkoztunk, széles mosollyal üdvözölt Faszi. Apámat a cigányok nagyon tisztelték, soknak segített beilleszkedni az Ércelőkészítő üzem dolgozói közé. Zsiga bácsi, Zsiga bácsi ez Apámat jelentette, nem csak morék között, mert az egész faluban így ismerték.

Olyan sok emlék ugrik elő hirtelen, nem győzöm közöttük a szelektálást, főleg betartani az időrendi sorrendet. Akkor tudnám tisztességgel elvégezni a feladatomat. Leírni, valamennyire valósághűen  egy vidéki magyar ember és szűkebb családja életét, kitekintve egyben a társadalomra, amelyben élete letelt. Ha volna hátra 2-3 nyugodt évem, amikor átadhatnám magamat az emlékezésnek. Hetven év történéseit kellene számba venni. Nem eseménytelen 70 év,  három felsőfokú  tanintézetben és öt  különböző munkahelyen eltöltött idő emlékeinek feldolgozása várna rám. Bizonyos szempontok alapján még a honvédség is munkahelynek tekinthető. Lelkileg felkészültem, rajtam nem múlik, már csak a nyugodt évek hiányoznak.

Írtam már, Editke intézett a kezelés ügyben mindent. Felvette a kapcsolatot az Országos Onkológia Intézettel. Időpontot kért és kapott onnan. A vizsgáló orvos nevét is megadták. Lányom továbbra is tudta, mit kell tenni. Tőlem elkérte háziorvosom nevét és telefonszámát, a háziorvosnál mentőt rendelt, a mentő utalvány a háziorvostól Csaba és Marika bevonásával eljuttatta hozzám. Nekem annyi dolgom volt, összekészíteni egy internetes lista alapján a kórházi csomagomat. Ezt a listát fiatalabb húgom találta a neten. Elküldte, azzal a kiegészítéssel, ha a listáról  itthon bármi is hiányzik , írjam össze azokat, ő megveszi és felhozza őket.  Így is lett. A jelzett napon tűkön ülve vártam a mentőt. Csengettek, egy magas férfi állt az ajtóban.  –A mentő?  kérdeztem.  –Nem, a betegszállító vagyok jött a válasz.  Ha nincs mentő, akkor gyalog megyünk morfondíroztam hangosan. Lassan azért kiderült.

Van mentő, nem kell Pestig gyalogolni, a betegszállító vezeti el a mentőt a kórházba. Nagyobbik csomagomat elvette és betette a mentőbe.  Ő tehát nem mentős, hanem betegszállító. Megint tanultam valamit. Sorsommal megbékélve utaztam tovább. A mentő az üres helyekre kezdte összeszedegetni a hiányzó beteget vagy utast. Voltunk Nagyrédén, Rózsaszentmártonban meg azon a vonalon még valahol, míg meg nem teltünk.  Az autópályára Hatvannál mentünk fel. Közben Edtikével folyamatosan konzultáltunk. merre járunk? Ő a kórház behajtójánál várt bennünket. De a történet nem volt ennyire egyszerű. A betegeket több kórházba kellett leadni. Mivel mentő kocsival jöttek nem a portán történt meg a leadás, elvitte őket a szakrendelőbe, orvosnak adott át mindenkit. A Korányi Kórházzal kezdtünk. Onnan a Rókus Kórház következett, az Onkológiai Központ  a végére maradt. Sebaj, odaértünk, Editkét is megtaláltuk. Onnantól hármasban bolyongtunk a kórházban, a betegkísérő tudta a protokollt. Voltunk a betegfelvételi pultnál, onnan az orvosi rendelő elé mentünk, várakozni, Tamás, mert így hívták a betegápolót, irataimat leadta a rendelőben, majd hívnak, ha a csillagok konstellációja úgy áll majd. Editke végig velem volt, gondoskodott rólam.  Bekísért az orvoshoz is, amikor az következett. Megvizsgáltak, az igen komoly és határozott doktornő (Dr. Zámbó Orsolya) a korom miatt operációt nem javasolt, az egyéb kezelés mellett döntött.  Döntését alátámasztandó áthívott a szomszédos rendelőből egy fiatal orvost, aki szó nélkül kezet nyújtott és bemutatkozott nekem.(Dr.Huszák Márk volt.) Ő is megvizsgált, mikor végzett mondta, majd menjünk át a szomszédba, az ő rendelőjébe is. Mit tehettünk, Editkével újabb várakozásba kezdtünk. Közben megjött Tamás. Közölte mostantól nem téveszt szem elől, ő fog átvinni a Korányi Kórházba és leadni annak a betegszállítónak, aki majd hazavisz. Ez jó hír volt, nem kell befeküdnöm kórházba, de a bazi nagy csomagot tök feleslegesen hurcoltuk végig az országon, mint bolond Gyuri az ólajtót. Behívtak bennünket a fiatal orvos (Márk) rendelőjébe is. Ő megvizsgált még egyszer, különösen a szám belsejét, megállapította, a garatban semmiféle daganat nincs, a daganat a száj padomon van. A gyöngyösi törperős doktornő még azt is tévesen állapította meg a nagy ordibálása közben, hol a daganat? Hiába ordibált ott Gyöngyösön, attól még a dudor Pesten ott nőtt, ott volt, ahol a kedve tartotta. Nem véletlenül fogadtam meg az agyvérzésem után, többet a lábam be nem teszem abba a gyöngyösi  kórházba! Igaz voltam a szemészeten azóta, de ott rendes, mások által agyondicsért szakorvos kezelt. Márk orvos megírta az összefoglaló jelentést, átadta Editkének. Majd pénteken konzílium lesz, telefonálni fog a további teendőkről. Velem ismét kezet fogott, mehettünk haza. Pénteken annyit telefonáltak, szerdára menjünk konzultációra, de közben változott az időpont a vizsgálat időpontját áttették péntek délután 2 órára. Most szerda éjjel van, de már kezemben a mentő utalvány péntekre. Akkor pénteken megyünk, motyót nem kell vinni, vizsgálat lesz csak. Már nincs két egész nap se hátra.

Miután vége volt az első vizsgálatnak, mehettünk Isten hírivel. Tamás megint elhelyezte a motyómat a mentőben, indultunk a Korányi Kórházba. Editke megkérte Tamást jöhessen velünk, majd a Kálvin-tér környékén kiszáll valahol. A Dunán a felújított Lánchídon mentünk át, rajtunk a mentőn kívül másik kocsi nem is volt a hídon, mint egy király látogatásakor teljes volt az útlezárás.  Karigeri megadta nekem a kötelező tiszteletet? Inkább Editkének gondolom , elvégre ő a potenciális szavazója. Persze, ha bolond lenne rá szavazna.  Editke a lánchídi szemle után kiszállt. Tamással kettesben mentünk a Korányi Kórházba, ahol átszálltam a hazafelé tartó mentőbe. A mentő már tele volt. Itt aztán gyökeres  útvonal változás állt be, legelső megálló Károlytáró lesz, az utolsó Tarnaméra vagy mi a szösz? Mindegy, tényleg Károlytáró lett az első megálló. A mentős behozta a motyómat, egészen a lakás ajtóig, ott csekély jutalmamat átvéve elbúcsúztunk.  Itthon voltam, dög fáradtan, mert előtte való éjjel nem mertem aludni, el ne aludjam a mentőt!

Most pedig ott tartunk, csütörtök éjjel fél egy van. Holnap, pénteken jön értem a betegszállítónak becézett mentő, megyünk vizsgálatra. Most tudom, nem fognak bent nincs szükség a bakancslistás csomagra. Könnyű szerelvénnyel megyek.

Pénteken felkészülten vártam a mentőt. Kb. nyolc órakor a telefonomon kapás volt. A Semmelweis Egyetemről hívtak, a doktornő (Dr. Bakai Boglárka) akihez vittek volna  beteg lett, nem tud fogadni, csak jövő héten szerdán délelőtt 11 órakor. Akkor a mai mentő stornó, okafogyottá vált az aznapi felutazásom. Mintha csak bosszantani akarna, a szembeúton elsuhant a mentő Suri Pityuék felé. Pityuért megy gondoltam, hiszen Pityuval együtt utaztam múltkor is. A Korányi Kórháznál szállt ki, hazafelé már a mentőn ült, mire Tamással odaértünk. Visszafelé a mentő megállt az ablakommal egyvonalban, de a betegszállító mintha valakivel nagyban beszélt volna. Nem jött be hozzám, a Betegszállítási utalvány se kellett neki. Részéről minden bizonnyal el volt rendezve minden. Felhívtam Editkét, beszámoltam neki, mi történt. –Akkor ezért hívtak az Egyetemről?- morfondírozott. Elkezdte az ügyet kibogozni, a doktornő lebetegedett, lemondta aznapi előjegyzéseit. Engem áttettek szerda 11-re. Editke megnyugtatott, intézi a betegszállításomat. Én nyugodt vagyok, mint hal a szatyorban. Nincs semmi dolgom, egy rákos embernek mi dolga is lenne?

Különösen akkor, ha minden lényeges tennivalót elintéz helyette segítőkész gyereke. Megbeszélte az új időpontot, betegszállítást szervezett. Az új napon minden flottul ment, főleg azért, mert most minden beteget az Onkológiai Központba vittek. Korábban érkeztünk, mint 11 óra, Editkére ezért várni kellett. De megjött, megkerestük a rendelés helyét. Viszonylag csekély várakozás után szólítottak  Dr. Bakai Boglárkához. Ha van ellenpólusa a túl hangos és modortalan gyöngyösi doktornőnek, akkor most szerencsésen rátaláltunk Bakai doktornő személyében. Bakai doktornő felállt bemutatkozott, kezet fogott, majd leültetett. Elkezdett kikérdezni, minden választ jegyzetelt, használta a megelőző vizsgálatok jegyzőkönyveit különösen dr Huszák Márkét. Hanghordozása, megnyugtató, barátságos, mondhatni szívélyes volt. Rövid idő elteltével átültetett, a vizsgáló székbe. Szám belsejét megvizsgálta, hozta a garat tükröt is, jelentette be tréfásan a titokzatos műszer nevét meg ne ijedjek tőle, csak garat tükör. Az államtól jobbra és balra tokám környékét finoman és gyorsan letapogatta, duzzadt nyirokcsomókat keresett talált is bőven. Speciális maszkot fognak készíteni tájékoztatott közben. A maszk segítségével kezelnek majd. Harmincöt kezelés lesz. Én itt kezdtem el begyulladni. Harmincötször Pestre utazni és vissza nekem szinte lehetetlen, Editkének harmincötször kikérni magát a munkahelyéről kivihetetlen, márpedig én Editke nélkül teljesen elveszett ember vagyok, ha nincs velem, csak vakon bolyongok. A megoldás talán az lehetne, ha befekhetnék a kórházba. Megpendítettem a kórház lehetőségét. Nem olyan egyszerű oda bekerülni, a kórházi helyek be vannak táblázva. Utánanéz, keres helyet, talán október végén lesz mondta a doktornő. Editkének megadta elérhetési lehetőségét, azzal, hogy másnap hívja fel, addigra össze tudja állítani a továbbiak menetrendjét és mindent megbeszélnek. Végezetül tápszert írt fel, nekem, hogy erős legyek a kezelésekre. Barátságos búcsú után mehettünk Isten hírivel.

Másnap a következőket közölte Editkével dr Bakai Boglárka doktornő

1. szeptember 21. –Diagnosztikai CT vizsgálat
2. szeptember27.-Tervezői Ct vizsgálat
3. október 9. –kórházi kezelés kezdete

 4. Mindezek előtt vagy közben a háziorvos bevonásával teljes labor vizsgálat.

Szeptember21-ig tehát szabad vagyok, élvezhetem az indián nyarat!

Gyöngyösoroszi kurta bemutatásával addig jutottam , lebotorkáltunk a bolt mellett és a templom megkerülésével eljutunk a Középső Iskoláig. A bolt az út gyöngyösi  menetirány szerinti jobb oldalán feküdt. Néhány lépcső vezetett a bejáratig. Maga a bolt egy nagyobb fajta vályog épület volt, padlója olajozott hajópadló. A bejárattól balra és jobbra  a falnak támaszkodva áruval megrakott polcokat láthatott a kedves vendég. A bal oldali polcok előtt végig pult futott, a pult mögött a kereskedők Kálmán bácsi és Rózsika néni.

 Házastársak voltak, családnevük Csernyus. Rózsika néni göndör, kerekded, alacsony néni volt. Mozgása megfontolt, méltóság teljes.  A bejárati ajtóhoz közelebb , a pult jobb oldalán szolgált ki. A mérleg is előtte volt. Mögötte a polcokon, fűszerek, cukor, liszt kenyér élesztő, a pulton zsír, no és a lekvárt képviselő hitler szalonna volt még  a kínálat. Kálmán bácsi  alacsony, gyors mozgású, a feleségéhez hasonlóan ötvenes éveiben járt.  Az ő területén jobban kidomborodott a bolt falusias, szőlőtermelő jellege.  Raffia fonál szőlőkötözéshez  no meg persze demizsonok több fajta űrméretben, láncok, kaszakő. Mindenki csak Kálmánnak szólította, leszámítva persze a gyerekeket. Mi elsősorban mindennapi tejet szerettünk volna a boltban vásárolni. Megbízható rendszerességgel azonban a boltban tej nem volt kapható, más megoldás után kellett nézni.

Majdnem minden házban tartottak tehenet, valamelyik tehenes gazdával kellett megegyezni a tej vásárlásról.  Apám talált is látszólag  megfelelő helyet. A parókia szomszédságában lakó Sándor családnevű paraszt emberrel egyezett meg, ide fogunk iskola után tejért menni. A Sándorék háza hasonlított a többi falusi vályog házhoz.  Szinte minden ház vályogból épült akkoriban Gyöngyösorosziban. Sándoréké is hosszúkás épület  volt kiemelkedő homlokzattal, a Gyöngyös felőli részen tornáccal. Bejárat az utcáról a tornácon keresztül. A tornácon kellett beljebb haladnia ház fala mellett, egészen  egy ajtóig. Az ajtó szobába vezetett. A szobában asztal és a falhoz húzva támlás pad. A pad mögött a falon kard  felakasztva. A szobából jobbra is balról is ajtó nyílt valahova. A szoba padlója a faluban általánosan elterjedt tapasztott föld padló.  A tapasztás technológiája a következő volt. Összegyűjtötték a tehén lepényeket, vízben feloldották, egyenletesre keverték, mikor ez megvolt, várakozni kellett a megfelelő pépes állapot felvételére. Ekkor az egész padlót egyenletes vastagságra bekenték (tapasztották) ezzel a kulimásszal. Mikor a padló felszáradt, kész volt és szépen fénylett. Kellett valahol konyhának vagy kamrának is  lennie. A ház folytatása budi, majd istállók következtek. Az istállók után egészen a telek határig kert terült el. A támlás pados szobában beszélték meg Apámék jelenlétemben  a tej vásárlás részleteit. Az asztalra bor került, Sándor gazda kezében hamarosan a kard villogott élénk mesébe kezdett hőstetteiről az első világháborúból.  Sándor gazda talán katona sem volt. Az biztos,  az elsőben szóba se jöhetett az aktuálisan 15 éves kora miatt.  A másodikban pedig nem ilyen kardos oroszi macskajancsi vitézek harcoltak ám! A zavaros bora megzavarta Sándor gazduram fejét.  Abban maradtak, iskola után ebbe a szobába jövök a tejeskannával. Egy darabig így is volt, de egyszer csak megszűnt kereskedelmi kapcsolatunk. Én gyanítom miért?

 

Tudni való ezek a paraszt emberek fegyelemnek,  hírét sem hallották. Volt valamennyi földjük, állatuk, ebből kellett megélniük. Az se volt mindegy, milyen földje volt valakinek? Megkülönböztettek szőlőt, értelemszerűen szőlőültetvényt jelentetett, helyenként gyümölcsfákkal beültetve. A szőlő ellentettje a pusztaföld  nevéből is kiderül, szántóföld volt. Évről-évre mást vetettek bele. A szőlő számított értékesebbnek. A puszta földdel több volt a cicózás. Fel kellett szántani, ehhez eke, igavonó állat kellett, be kellett vetni. Aztán a termést le is kellett aratni, az akkori kézi módszerekkel. Ha termett valami akkor cséplés jött, majd a termék hazaszállítása, amihez kocsi ló, vagy igás tehén kellett. Minden munkáját a saját belátása szerint végezhette, kivéve az állatok itatását, mert az állatok tudták és megkövetelték a rendet. A tej adásvétel kötöttséggel járt volna, amihez nem fűlt a foga. Belegondolni is szörnyű –minden nap délután fél ötkor lehetőleleg  tisztán és józanul tejet kellett volna átadni egy gyereknek. Nem vakargathatja helyette a disznai oldalát, a kecskével sem élhet meghitt és gyakori nemi életet nem ihat kedvére, amikor akar, nem hentereghet részegen a tehén jászlában és még hasonló merényletek sora az ő önállósága ellen. Sürgősen fel kell számolni a kellemetlen kötelezettségekkel járó tejes egyezményt. Neki soha senki nem parancsolt, így aztán egyoldalúan felmondta a Sándor-féle tej eladási kontaktust.

A  mindennapi tej beszerzést meg kellett valahogy oldani. Annál is inkább, mert 1955. december 19-én megszületett fiatalabb húgom. Négyen lettünk testvérek. Két fiú, két lány.

  

Környezetünkben   lassacskán kezdett  észrevehetővé válni,   hogy itt egy  kiemelt   ipari objektum beruházása folyik  pontosabban Altárón  valamint Károlytárón és az Ércelőkészítő üzemnél.  

Kezdett  megvalósulni   a régi kutatók több évszázados álma.  A teljesség igénye nélkül megemlítek néhány jelentősebb próbálkozást:

Gyöngyösoroszi érces területe alatt a Gyöngyösoroszi-Mátraszentimre, Mátrakeresztes, Gyöngyöspata települések által határolt területet értjük, melyben a miocén korú vulkáni tevekénység folyamán hidrotermákban szálltak fel az oldatok és kicsapódtak a repedések, üregek falán, létrehozva egy hol színes ércekben, hol kvarcban, karbonátokban dús telérrendszert.

Melyek évszázadokon keresztül felcsigázák az egyszerű emberek, az uraságok, a vállalkozók, a bányászok, a kutatók vágyát.

 A bányászat minden valószínűség szerint már sokkal korábban kezdődött, sőt, lehet, hogy már a bronzkorban is ismertek érclelőhelyeket és helyi érceket dolgoztak fel,

 Írásos feljegyzések azonban csak 1767-tól lelhetők fel, és azok mind már meglévő, de felhagyott bányákról írnak.

1767 és 1769 között érckutatók kezdték járni a hegyeket, sok beszakadt tárót, horpát fedeztek fel.

 

1767-ben a Bánya-bércen kézzel kivésett tárót találtak, melynek bővítését kezdték meg.

 

Fazola Henrik miskolci vasműves érdekeltséget szerzett az 1769-ben létesített Szt. János-táró művelésében, 10 héten keresztül több bányászt foglalkoztattak.

 

1769-ben Hog Pongrác Szentháromság néven tárót létesített az Arany-hegyen .

 

1770-ben Fazola Henrik az általa felfedezett bányákra részvényeseket keresett (Mária Terézia császárnő lett a főrészvényes) és létrehozta az első mátrai ércbánya-társulatot, ehhez Orczy József báró támogatását is megszerezte.

 

1788-1789 között Orczy József ércbányája már üzemelt. A bányákat 1789-ig még művelték.

 

1800- ban Kitaibel Pál azonban már felhagyott állapotban találta. 1794-ben a Monostor-oldalon indították a Szt. József-bányát.

Majd 40 éves szünet következett.

 

1844-1857 között Vass Elek és Vrányi György közös vállalkozásban az érces terület nyugati részén két bányában (György- és Elek-bánya) termeltek ki ólom- és rézércet.

 

Oroszi keleti részén a Pál-társulat a Pál- és József-táróban dolgozott , zúzóművet és szerelőt is létrehoztak. Feltárták és fejtésbe vonták a Károly-tárót , de csak a dúsércet fejtették le.

 A Péter- Pál-tárót (alsó táró) 228 méterre bővítették, 19,7 g/t aranyat és 66,25 g/t ezüstöt tartalmazó ércet fejtettek.

 

1861-ben a Pál társulat anyagi eszközei elfogytak, a társulat beleolvadt a Mátrai Bányaegyletbe, ami végül 1866-ban leállította a munkáját.

 

A bányászat azután 60 évig szünetelt.

 

1921-1922 között Lök Márton a Királyi Pénzügyminisztérium megbízása alapján tanulmányozta a mátrai ércbányászati helyeket és erről részletes jelentést írt. Felhagyott bányákat talált Gyöngyösoroszitól  északra és a Hasznosi völgyben az üveghutától délre (ma: Mátrakeresztes.

 

1926-1931 között az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. szerezte a bányászati jogokat és 1926-ban Glück Zoltán vezetésével érckutatási kirendeltséget hozott létre.

 

1926 és 1928 között újra indította a bányászatot több táróban, elsősorban a központi területen (Károly-táró), a Károly-táró elérte az altáró szintjét.

 

1928-1930 között újranyitották a Péter-Pál alsó és felső táróját és létrehozták a Péter-Pál aknát, megkutatták a Hidekúti és Szákacsurgói felhagyott tárókat is, végül a Károly-tárótól délre telepítették a Vereskői-tárót.

 

Északra terjeszkedve létrehozták a Pelyhesi kutatótárót, a kibúvásokat egy aknával kutatták meg.

 A Hasznosi völgyben a Keresztes-bércen, a Tóréti-patak völgyében és az ún. Ravasz-lyuknál létesítettek kisebb tárókat.

 

1931-ig 1200 méter új vágatot hajtottak és 12.000 tonna ércet termeltek ki. A színesfémárak drasztikus világpiaci csökkenése miatt 1931-ben leállították a termelést, a bányákat a magyar kormánynak kívánták eladni.

 Rozlozsnik Pá l megbízást kapott az ércvagyon felmérésére, az ércvagyon fémtartalmát 6067 t ólomra, 13.039 t cinkre becsülte.

 

1945.ben az Urikány-Zsilvölgyi Rt. eladta a bányát az államnak 550.000 pengőért.

 

1949-ben megalakult az Ércbányászati Nemzet Vállalat és 3 éves tervbe beiktatta Gyöngyösoroszi érces területének megkutatását. 1950-1951 a bányászat fejlesztését kiemelt feladatként kezelték.

 

A kutatások fő indulópontja az 1949-ben kijelölt Altáró-i kutatóüzeme lett. Mivel a Károly vakakna és a Péter-Pál-akna mélyszintje 400 méter volt, a 400 méteres szintet nemcsak a víz elvezetésére, hanem a telérek megkutatására is alkalmasnak vélték.

 

1950-ben külön aknával tárták fel a Nagy-Tölgyes és Kis-Tölgyes-bércen remélt teléreket, a mátraszentimrei és bánya-bérci telért is.

 

1951-ben az 1930-ban kihajtott Péter-Pál-harántot rályukasztották az Altáróra a bányavíz levezetésére, a Károly-akna elérte a 300 méteres szintet.

 

1952-ben létrehozták a Gyöngyösoroszi Ércbánya Vállalatot , gyöngyösi székhellyel .

Akkor el is készült a Gyöngyösoroszi és az Altáró közötti útszakasz, addig ugyanis földúton közlekedtek.

 

1952-ben kezdték meg az ércdúsító építését a Toka-patak völgyében, a meddőiszap-hányót a Száraz-patak-völgye mellé telepítették.

 

Iskolába általában  gyalog jártunk.  Három  iskola is volt a faluban. A Középső Iskola fényűző termeit az első osztály után elhagytuk, másodikban az Alsó Iskolába jártunk. Itt valamivel kultúráltabb körülmények voltak, de továbbra is budi volt a mellékhelység. Folyó víz itt se volt bevezetve. Az osztályterem berendezése kísértetiesen hasonlított a Középső Iskoláéra, azt leszámítva, hogy az ablakok a napfényes udvarra nyíltak. Ezzel barátságosabb légkör alakult ki. Tanítónk  az egri prepaképzőből frissen szabadult prepa, akitől akkor megtanultam,- Tanítani csak annak ildomos, aki tud is valamit-.  Vele történt második osztályban. Éppen a főnevek helyesírását magyarázta, azon belül a tulajdonnevekét, mint például a földrajzi nevekét is. P betűvel kezdődő   földrajzi nevet kellett volna mondani. Mikor rám került a sor mondtam is a magam földrajzi nevét-Pápa-

Pápa nem földrajzi név, az egy magas rangú pap, ugatott le kapásból a prepa. Anyám belém nevelte a tiszteletet a felnőttek, különösen a tanítók iránt, nem álltam le vele vitatkozni, -Pápa egy Dunántúli, azon belül Veszprém megyei város- saját szememmel láttam a vonat ablakból, hogy mást ne mondjak tanító Bácsi. De a tanítók mindentudásáról szóló legenda máza akkor bennem félelmetesen megrepedt. Visszafogtam magam, csak annyi tudtam kinyögni –Igen Tanító Bácsi.- Elvárásaim azonban vele szemben radikálisan lecsökkentek. Később hallottam egy aforizmát, pontosan illett a mi akkori helyzetünkre. Így szól” Okos embernek időnként szabad hülyéskedni, de hülye embernek soha nem szabad okoskodni”.  Az Alsó Iskola a középső Iskolához képest lefele Gyöngyös irányában épült, közvetlenül felette egy köznyire a Posta Hivatal működött. Az Új Iskola a Templom és a parókia közé épült. A Kossuth utcára merőlegesen. Három helyiség készült el addigra belőle. Az utcához közelebb, a titkokkal teli tanári szoba, mellette negyedik és nyolcadik osztály közös tanterme, utolsónak, a harmadik és hetedik osztályoké. jobb kézre az osztálytermektől fedett folyosó épült. Alkalmanként torna óra helyszíne is volt a folyosó. Vízvezeték, mosdó itt sem épült.

Budi  az udvaron volt itt is, nehogy eltévedjen valaki vagy  míg az állapot tisztázásáig összetrafikálja magát a szép reményű tájékozatlan idegen!

Közben az Ércelőkészítő üzem megkezdte termelését. Az Altáróból kisvasúton leszállított ércet, megtörték, megőrölték, flotációs eljárással külön választották a színport a meddőtől. A vizes meddőt csöveken a meddőhányóra továbbították.

 Télen a meddőhányót borító víz megfagyott, a tavat tükörjég borította . Egyszer-egyszer, ha biztos volt, nem fog a jég beszakadni alattunk, Editkével , két húgommal és Bogi bácsival (Bogi bácsi a rettenthetetlen  jellemű lombos bundájú kutya) kimentünk korcsolyázni. Editke itt csodált meg egy vízbe fagyott békát. A tükörjég alatt látszott, úszás közben fagyott meg. Sebaj, olvadáskor majd tovább úszik-vigasztaltam, de lehet hogy meggondolja addig magát  és úgy tesz mint a tárkányi béka a népdalban, aki-hun beugrik, hun meg ki, hun kiugrik, hun meg be, hun meg vissza.-

A külön-külön leválasztott majd  leszűrt ólom  és cink majd pirit színport a színpor tározóba helyezték el. A színpor tározóban Csepel teherautókra rakták át az értékes porokat. A teherautók a gyöngyösi vasútállomásra szállították a színport, mely további útja  bérkohósításra Bulgáriába vezetett. Ott megvizsgálták még egyszer a beérkezett anyagot, a vizsgálat eredményeként kapta vissza hazánk kiolvasztás után a porban lévő aranyat, ezüstöt, kadmiumot, ólmot, cinket.

 Nekem a színpor szállítás azt jelentette bár gyalog  jártam  iskolába, ha utólért egy  Csepel teherautó, okvetlenül felvett, a vezetői kabinba. Mindegy merre mentem, ára le vagy ára fel. A délutáni tanításkori utazás kritikus volt, olyankor már nem volt színpor szállítás. Balogh Miklós, Kiss (Apó) László, Lukács (Vitéz) János voltak a gépkocsi vezetők, akiknek nem tudok eléggé hálás lenni sok éves emberségükért. Sajnos már senki sem él közülük.

Leszármazottaik közül  tudok Balogh Jutkáról,Balogh Irmáról, ifjabb Balogh Miklósról,később ismertem meg Balog Zsuzsát és az ő Ingrid lányát. Velük együtt  sokat utaztam az esti busszal haza Károlytáróra és nem tudtam megállni látva Ingrid gyűrűjét egy kis veszekedés kirobbantását. -Az az én gyűrűm nyúlkáltam a gyűrű felé. –Az enyém diadalmaskodott Ingrid.-Nem akartam örökre meggyűlöltetni magam Ingriddel, így legközelebb csak lazán rákérdeztem Hogy van a gyűrűm? Mindig az orrom alá dörzsölte, kié is a gyűrű. Végül hagytam Ingridet győzni, befejeztem az idétlen incselkedést.

Apó Lacinak az unokaöccsét ismerem. Ő is Kiss László. Egy ideig együtt dolgoztunk az Ércbányánál de a bányabezárás óta kikerült a látószögemből.

Vitéz Jánosnak a fiát ismerem, Vitéz Jancsit Egy iskolába járt idősebb húgommal Szegedre. Annyit tudok még családjáról, lánya jogtudományi egyetemet végzett és mostanra ezredes a rendőrségnél.

Pedzegetni  kezdtem a környék infrastruktúrájának fejlődését. A  legszembetűnőbb jel, élelelmiszer bolt nyitása az Ércelőkészítő lakótelepen  A legfelső felvonulási épület egyik ajtajára vasrácsot szereltek, külsőleg így  szemléltetve a fejlődést. A bolt pontosan a busz megállóval szemben nyílt. Oda, ahonan az út két fele ágazott, jobbra Károlytáró felé, balra az Ércelőkészítő üzembe.

Maga a bolt fehérre meszelt terem volt,  a bejárattal szemben és a bal oldali falnál pulttal. A pult mögött polcok. Az intézmény üzemeltetője a nyurga és sovány göndör hajú nagyon nagy orrú Berger bácsi volt, állítólag koncentrációs táborból szabadult. Az árukészletről sokat nem tudok, de kenyér biztosan volt. Egyszer ugyanis a tőlünk két házzal feljebb lakó Varga vagy Kenéz néni felháborodva jött a boltból hazafelé. A boltnál látta, a budiból előjövő Berger bácsi jobb kezén egynéhány ujjat emberi bélsár takar. Magyarul tiszta  szaros volt! Ilyen kézből ő nem veszi át a család csomagolatlan kenyerét és nekünk sem javasolja a jövőben.

Figyelmeztetése meghallgatásra  talált. Nem is emlékszem voltam-e az eset után a Berger boltban? Berger bácsi se nagyon akarhatott maradni, jó szimata volt a túléléshez, ha egyszer a haláltáborból is hazatalált. Nyilván nem fog egy üresen kongó üzletben megmaradni. A lehetőségek vagy azok hiányának  kiszimatolásához első osztályú méretes műszerrel rendelkezett.

Azonban az Ércelőkészítő lakótelepet most már nem lehetett bolt nélkül hagyni. Elsősorban nem is az üzemi dolgozók igényei miatt. Annál  inkább a felépülő laboratórium és irodaház népessége, továbbá az Ércelőgépészet mintegy 30 fős  létszáma új vásárlóerőt jelentett, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

A Berger bolt nem sokáig állt gazdátlanul. Elsősorban az Ércelőgépészet fiatal szakmunkásai felől kereslet jelentkezett zacskós tej, később kakaó némi péksütemény reggelihez felvágott iránt. Egy gyöngyösoroszi illetőségű nagy darab fiatal ember volt később a boltos .Gyakran feltelepedett a szélső pultra onnan röhigcsélt lábát lógatva nagy hangon tartotta szóval a nála reggelit vásárlókat. Valahogy ilyennek képzeltem el Szepi bácsit.

Egyszer Anyám mosáskor leküldött a boltba mosó szappanért. –Nem kevered össze te gyerek,hátha mosdószappanért küldött anyád, te meg összebarmolod itt nekem. Szaladj csak haza, kérdezd meg milyen szappan kell? Neveltetésem miatt nem mertem neki visszaszólni, szó nélkül kimentem a boltajtón, majd rögtön visszafordultam.- Mosószappan kell. –Honnan tudod, nem is mentél haza,- Na indulj csak kérdezd meg!- Mosószappan kell! Életemben talán először lázadtam a tőlem idősebb ellen, nem bántam meg, mert többet az életkor nem befolyásolt döntéseimben. Találkoztam annyi Isten barmával, ha mindre hallgatok betelt volna rajtam az orosz közmondás.” Ha bolond emberre hallgatsz, magad  válsz bolonddá.”

 Eddig hallgattam arról, hogyan fogadtak minket az orosziak .Hátunk mögött uraknak neveztek, a parkettás szobák, a villany, a folyóvízes benti Wc és fürdöszoba- konyha miatt. Csak  elég felidézni, micsoda kellemetlenségeket él át ma is az ember ha véletlenül elfelejti, mikor kapcsolják ki hálózatjavítás miatt a vizet vagy éppen villanyt. Amikor néhány órát víz vagy villany nélkül kell élni. Pokoli ugye?

Osztálytársaim mind vályogházakban laktak, tehénlepénnyel kezelt földpadlójú szobában. Szükségletek elvégzésére ki kellett menni a budira, télen is, mindenféle lámpásokkal világítva. Tisztálkodás lavórban. Fűtés száraz szőlővenyigével. Nem is sorolom micsoda égbekiáltó különbség van a a mai falu és az 50-es évek faluja között. Egyszer az egyik osztálytársam eljött hozzánk látogatóba.Talán a fürdőszobára volt kiváncsi? Iskolába indulás ideje volt, Anyu leültetett minket a konyhaasztal mellé. Adott 1-1 tányér paradicsom levest. Az osztálytársam 70 év elteltével is emlékezett arra a levesre. Anyu Havasi szakácsné módra készítette el a levest kicsit édeskésre, az osztálytársam, mint mondta 70 év múlva, olyan fínomat azóta se evett.

 

Másodikos koromban kisdobossá avattak. A nevezetes aktus a Középső iskolában történt, itt szabadult  fel sok hely, mivel az első osztályos cigányság testületileg nem volt érdekelt az ünnepségben, távol maradhattak.  Az állami vezetői portrék alatt állt az úttörőcsapat vezetője, nem más mint a földrajztudós egri prepa, vörös nyakkendővel, lazán a vörös csapatzászlóhoz támaszkodva  tehénkedve pontosítsunk tehenkedve, oroszi akcentus szerint. Mező Imre volt az úttörőcsapat névadója, talán azért nem elég ismert  ma a neve, mert nem sikerült magát Rákosi helyett benyalni a moszkvai elvtársak előtt. Helyette azok a szükséges pillanatban Kádár Jánost húzták elő a pakliból. De ezt a dolgot véletlenül jól tették, mert rendezett volna idehaza mészárlást Mező Imre, Lukács tábornok hogy az ő nevétől harsogna ma három üres falu meg a szomszéd teli  falvak is!

Megpróbálták elénekelni az Inernationálét, de kevesen tudták, úgyhogy nem erőltették. Ezzel a hivatalos ceremónia véget is ért. Végül felkötötték ránk a kisdobosok kék nyakkendőjét. Ismertették a kisdobosok 6 pontját.- „A kisdobos ahol tud segít”- hangzott az egyik pont. Meghívott vendége is volt az avatási ünnepségnek. Dudás László akkor szerelt le a honvédségtől tőle lehetett volna szabadon kérdezni. A kérdések hiánya miatt Laci azt kérte, kérdezhessen ő is egyet, kíváncsi rá tudja-e a teremben bárki is a választ. Megengedték neki erre ő azt kérdezte.

Mit jelképez az 5 ágú vörös csillag? Néma csend a válasz, Laci a csapatvezető felé kezdett  el pillogni, értékelhető reakció hiányában oda is fordult. –Csapatvezető pajtás? A pajtás egyre inkább a csapatzászlóba bújt, mert neki azt tartania kell. Ostoba képén eluralta magát a sarokba szorított patkány mindenre elszánt bátorsága, de azt nem tudta kimondani, fogalma sincs mit jelent a rendszer fő jelképe?

-Az ötágú vörös csillag-az öt világrész összefogását jelképezi-árulta el a leszerelt katona.-

Kisdobossá avatásom alkalmából legalább annyit megtudtam, mit is jelent az ötágú csilag?

Lassan elérkezünk 1956-hoz. A faluban semmi mozgolódás nem volt észlelhető, leszámítva a tsz halk kimúlását.Többször láttam a volt tsz  elnököt Vallus elvtársat alkoholtól püffedt  pofával ólálkodni a Csernyus bolt körül .Senki nem kereste a társaságát, sőt aki tehette elkerülte. Gyöngyösről szemmel tartottak minket tankot küldtek ki feltérképezni a helyzetet. A tank aztán nagy zörgéssel- zajjal végigcsörgött Gyöngyösoroszin, majd tovább az Ércelőkészítő lakótelepen át Károlytáróig. Ott visszafordult és meg sem állt Gyöngyösig . Az iskolában közben szénhiány miatti tanulmányi szünet volt.

Nálunk annyi történt, mindenki a rádiót hallgatta. Elterjedt a híre, mindenféle romboló csoportok alakulásáról. A csoportok célja az üzemek  szétverése lett volna .Gyöngyösről fegyvert hoztak az Ércelőkészítő Üzembe. Géppisztolyokat és kézigránátokat a sikeres védekezéshez. Apám rögtön fegyvert fogott, átvette a szállítmányt, néhányad magával megszállták a porta épületet. Elejét véve mindenféle károkozásnak. Egészen a forradalom végéig sikerült megakadályozniuk idegenek belépését az Üzem területére. Én unalmamban az országúton grosszáltam a bolt előtti részen. Innen figyeltem Vörös Szabót, aki kezével csápolva belelkesülve, mint a pap szamara a dobszóra, mondogatta.- Jönnek az ENSZ csapatok, holnap jönnek az ENSZ csapatok -Aztán mit kezdesz majd velük?  ha itt lesznek gondoltam.

 Folytatás a BEFEJEZ menüpont alatt

Oldal: Epilógus
Károlytáró, a felfedezetlen, gyönyörű, tiszta Mátra - © 2008 - 2024 - karolytaro.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat